Ne legyenek egyenlősítve az iskolák!

Igen nagyszerű volna, ha az egységes színvonalú oktatás egységesen magas színvonalat jelentene. Csakhogy a történelem minden tapasztalata azt mutatja, hogy a színvonal egységesítése inkább ahhoz vezet, hogy az addig kiemelkedő intézmények középszerűek, de legalábbis középszerűbbek lesznek, sok színvonaltalan intézményt pedig nem sikerül javítani.

A magyar társadalmi kohézió szempontjából a cél az, hogy a közoktatás minősége az országban mindenhol egyenlő legyen – nyilatkozta a minap Kövér László a Magyar Katolikus Rádióban. A tétel a kormány közoktatási reformjának egyik sarkalatos pontja, amivel így, általánosságban még a reform legtöbb ellenzője is valószínűleg egyetért, még az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekenek Alapítványt (Mohácsi-féle ámokfutó különítmény) és az iskolában esélyegyenlőség-növelő intézményt látó szociológusok is.

A Klik létrehozásának és a központosításnak az egyik fő indoka volt, hogy az önkormányzatok nem tudják ugyanolyan színvonalon működtetni iskoláikat. Ami egyébiránt igaz is volt. Amennyiben a „mindenhol egyenlő színvonalú oktatás” kívánalma annyit jelent, hogy megpróbáljuk emelni sok leszakadó régió iskoláinak, falusi oktatási intézményeknek és hasonlóaknak a színvonalát, annyiban támogatandó cél. Az sem árt éppenséggel, ha van egy olyan minimum tananyag, amit mindenki megtanul és ami számon kérhető az érettségin, a felvételin. De hát ilyen korábban is volt, mielőtt csökkentették volna az új Nemzeti Alaptantervvel a tanárok mozgásterét abban, hogy mit és hogyan tanítanak meg.

Igen nagyszerű volna, ha az egységes színvonalú oktatás egységesen magas színvonalat jelentene. Csakhogy a történelem minden tapasztalata azt mutatja, hogy a színvonal egységesítése inkább ahhoz vezet, hogy az addig kiemelkedő intézmények középszerűek, de legalábbis középszerűbbek lesznek, sok színvonaltalan intézményt pedig nem sikerül javítani.

Elég könnyen belátható, hogy a színvonal akkor lesz mindenhol egységes, ha a különleges iskolák, a speciális intézmények és az elitiskolák is beállnak a sorba, egységesülnek, elveszítik karakterüket. Ha nem teszik meg, akkor nem lesz mindenhol egységes a színvonal, az egész ország viszont sosem lesz Fazekas, Fasori meg Pannonhalma, miskolci jezsuiták és veszprémi Lovassy László Gimnázium. Ettől kezdve pedig csak nézőpont kérdése, hogy ők az egységesen színvonal fölé emelkedő iskolák, vagy épp a többi van alattuk.

De játsszunk el a gondolattal: sikerül létrehozni egységes színvonalat mindenhol. Azonos tananyag, jól fizetett, kiváló tanerők állnak minden iskolában rendelkezésre. Az elhagyott vidékekre nagy fizetéssel sikerül menő tanárokat lecsábítani. Mi fog történni?

Hacsak szoros emberfogással nem hagyjuk, hogy minden iskola és minden tanár kibontakoztassa a saját diákjai jellemzőinek megfelelően saját magát, akkor bizony egy hipotetikus rajtvonali start után megindul a differenciálódás. Ezt csak folyamatos hatósági beavatkozással, vagyis további centralizációval lehet megakadályozni, ami adminisztratíve elsimítja a keletkező anomáliákat.

Például régi módra ide-oda helyezzük kötelezően a tanárokat. Vagy megmondjuk a gyerekeknek, hova mehetnek iskolába, megszüntetjük a szabad iskolaválasztást. És akkor a vágyott egyenlőséget a helyi sajátosságok, problémák és a diákok tehetségének kibontakoztatása elé helyezzük. Mintha az iskolának a társadalmi különbségek kialakulásának megakadályozása lenne a feladata. Igen, az iskolának számos feladata közül egyik a felzárkóztatás, a hh-s és hhh-s gyermekek előmenetelének fokozott segítése. De az is feladata, hogy a tehetségeseket még magasabbra repítse, és máris nagyobb a „társadalmi különbség”.

A tehetséggondozás igenis megelőzi az egyenlőség és szolidaritás kívánalmát. A kibontakoztatott tehetséget elitsuliba kell küldeni, akkor is, ha ott nem lesznek olyan diáktársai, akikkel úgymond szoknia kellene az együttélést − amúgy kivel nem kell szokni?

Tágabb összefüggésbe is helyezhetjük mindezt: a történelem folyamán mindig is voltak különbségek régiók és települések között jellegükben, infrastrukturális ellátottságukban. Mindig voltak kiemelkedő és leszakadó régiók, felkapott és elfelejtett tájak. A városi élet mindig pezsgőbb volt, mint a falusi. A kormányzati központok kiemelkedtek még más központokhoz képest is. Semmi sincs persze örökre bebetonozva, elég csak magyar várostörténeti műveket lapozgatni, hogy lássuk, mennyi korábbi kiemelkedő település süllyedt vissza a jelentéktelenségbe és mennyi korábban jelentéktelen település emelkedett föl.

Az iskolák hálózata nagyjából és egészében ezeket a regionális különbségeket tükrözi. Azt kívánni, hogy minden iskolában legyen egységes a színvonal, igazából annyit jelent: az ország minden régiója legyen ugyanolyan fejlettségű. Csakhogy ahhoz képest, aki kilő, a többiek le vannak maradva. Ha pedig a fejlett régiókból próbálunk átcsoportosítani pénzt-paripát-fegyvert a fejletlenekbe központi újraelosztásos módszerekkel, akkor az ottani továbbfejlődést akadályozzuk. Minek dolgozzanak egyesek jobban, ha úgyis elveszik a gyümölcsét és odaadják másnak? A kiemelkedő pedagógus egyik jutalma lehet, ha válogatni tud a számára kedvezőbb állások közül a munkaerőpiacon. Ha jobb állásba hívják jobb fizetésért (de legalábbis jobb állásba, tekintve hogy jelenleg a tanári fizetések kb. hatósági árasok). Nem volna abszurd, ha a központi városok iskolái helyett a zsákfalvak iskolái lennének a kiemelkedőek?

Egységes színvonal tehát nem teremthető. Ettől még igen fontos, hogy segítsünk a leszakadó régióknak, de ne mások kárára, és az egységesítés-egyenlősítés kívánalma ne írjon felül minden mást. Nem egy egységes, hanem egy minimális színvonal megteremtése és megkövetelése volna a legfontosabb.

De még így is szükséges, hogy a tanár és az iskola diferenciálhasson, saját profilt alakíthasson ki, legyen széles autonómiája eldönteni, mit tanít meg és miért a diákok tehetségéhez, előmenetelük igényeihez és a helyi lehetőségekhez alkalmazkodva mind tananyagban, mind módszerekben.

Az elitgimiben bizonyára órákon át lehet elemezni az Eötvös-féle nemzetiségi törvényt, Trianont, holokausztot, 1946-os demokratikus átmenetet és 1956-ot. Máshol örülnek, ha a legalapvetőbb információkat elsajátítják a diákok. A nagy autonómia persze nagy felelősséggel jár, amivel el lehet bukni. De nem biztos, hogy ezt egy ország hátrányára kell megakadályozni a központi bürokrácia növelésével. Ezt inkább el kell fogadni, mint örök hibalehetőséget, amit nincs módunk eleve kiküszöbölni. Ahogy a színvonalbeli különbségeket sem.

Szükség van elitgimikre, szükség van versenyistállókra, szakkollégiumokra, ahogy a Waldorfra meg az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumra is. Kisegítő iskolára, pécsi Gandhira, művészeti sulikra és Huszár-telepi görögkatolikus iskolára is. Mindenki tanuljon ott, ahol szeretne – és ahová felveszik. Minden iskola arra törekszik, hogy egyre jobb legyen. Miért is kellene egymáshoz igazítani őket?

Mandiner - Szilvay Gergely