Hernán Cortez legendája

   
Nem tudok szabadulni egy visszatérő érzéstől. Korunk erőtlenítő szegénységétől. Olyan ez, mint egy tompa derékfájdalom. Súlyos csapás például, keresztülvágnom az O’Hare repülőtéren, ahol Urunk szeretetparancsát embertársaim irányába különösen nehéz gyakorolnom. Ez csak tetézi a fájdalmat. Hernán Cortez történetének olvasása, azonban korunk szegénységébe is, határozott megnyugvást hoz. 

Szegénység? Komolyan? Mit érthetek egyáltalán ez alatt, ilyen magas életszínvonal mellett, amelyet annyian élveznek, mint még talán soha az emberiség történetében? 

Biztos vagyok abban, hogy nálam sokkal élesebb elméjű írók már felfedték annak a formulának a butaságát, ami az emberi sikert csupán az anyagi komfort barométerén méri. Melyik mércét alkalmazzunk mégis? Igen, tudom, fulladozunk a liberalizmus diadalának gazdagságában: olcsó Kínában készült dolgok, melyek „hi-def”-ben vibrálnak és sípolnak. Íztelen, egészségtelen és instant étel „super-sized” adagban, és ezzel együtt áramló pornográfia, fogamzásgátlók által denaturált szex, rossz zene, silány könyvek és alacsony felbontású képek. 

Elborítva annyi látvány és hang elpuhító özönével, és annyi kacat által bekerítve, túl sokan közülünk, süketek és vakok vagyunk arra, hogy felfigyeljünk korunk nyomorúságára. De nézzünk csak ide:

Korunk nem támaszt már Hernan Cortez nagyszerűségével bíró férfiakat. 

Korunk nem kínál többé az új világ meghódításához hasonló elhívást. Pace, Tom Wolfe. Amennyire briliáns és bámulatos az adófizetők dollárjaiból finanszírozott elképesztő mértékű költekezés, amit űrprogramnak hívtak, annyira apróság az ismeretlen világ felfedezéséhez képest. Legyőzve az ellenállhatatlan és félelmetes gonoszt, ami a halál vasmarkában tartotta, egy új világot építve, ami három századon át virágzott, olyan politikából és alapelvelvektől kiindulva és inspirálva, amely eredetét egyenesen a Keresztig vezethetjük vissza. Mexikó, a legkeresztényibb ország, ami valaha létezett. 

Nem kevesebb Hernán Cortez öröksége. Mi több, saját vállalkozását nem egy csúcstechnológiás űrhajóval kezdte, amit a világ legjobb mérnökei, orvosai és matematikusai terveztek és támogattak. Ehelyett csupán 508 spanyol katonával, 109 tengerésszel, 38 számszeríjásszal, 13 kovás puskával, 14 második vonalbeli ágyúval, 16 lóval és néhány segítővel indult útnak. És felfedezőútjának költségeit nem a hidegháború sovinisztáinak adójából fedezte, akik a nemzeti nagyság kavargó érzését keresték egy nagyon drága nemzetközi ki-ki játékban, hanem saját vagyonából. Abból a vagyonból, amit azért gyűjtött, hogy elhagyhassa az ügyvédi élet könnyű ígéreteit Spanyolföldön, és kockára tegye az óceánon túl.

Csodálkozom azonban, ha saját korunk legnyomasztóbb mércéjének a girdiron gorillák és ezüstképernyős sybarisek szívünkön viselését tekintjük, úgy ahogy valaha a 16. századi spanyolok tették ezt a bátor konkvisztádoraikkal, ez azt jelentené, hogy még a képességünk is elveszett, arra, hogy rácsodálkozzunk Hernan Cortez történetére?

Talán ha gyerekeitek még a G. K. Chesterton által „a rácsodálkozás ajándékának” hívott állapotában vannak, akkor képesek erre. Mi lenne, ha elvennétek tőlük okostelefonjaikat és kezükbe adnátok Bernal Díaz: Mexico felfedezése és meghódítása című könyvét? 

Sajnos, életem egy későbbi szakaszában találtam rá Díazra, aki közkatonaként Cortez minden lépését végigkísérte. Néhány évvel ezelőtt, barátom Tom Fleming mutatta meg a katona könyvét. Úgy írta le a borzongást, amit érzett iskoláskorában olvasásakor, mint a legkiválóbb kalandot, azóta, hogy Odüsszeusz megtette a hosszú utat Pénelopéhoz, vagy, ahogy Aeneas átkelt a Földközi-tengeren, hogy megtalálja a világ vezető civilizációját, Rómát. 


Róma leánya, Hispánia, Jézus Krisztus ellenségeivel vívott hét évszázados küzdelem után és a történelem leghosszabb háborújában megedzett elsöprő szenvedéllyel elemelkedett fel a történelemben. Sőt a 16. században biztosította nagyságát az ismert világ méretének megkétszerezésével. 

A Spanyol Királyság örökre megváltoztatta az újkori történelmet. Egyetlen new-englandi puritán vagy férfias virginiai (John Smith kapitánysága alatt) sem „hozott életet erre a kontinensre”. Az ő nemzetük vallási türelmetlenségben fogant (Buzzards-öböl kolóniája) vagy kizárólag tőkenyereségen alapult (Jamestown). Nem így történt Hernán Cortez esetében, aki a Gondviselés által vezetve lefektette a civilizáció alapját, azáltal, hogy elhozta a kereszténységet az új világba. 

De vajon, Cortezt nem csábította-e az aranyszerzés minden képzelet felülmúló lehetősége? Dehogynem. Nem volt-e agresszív szoknyapecér, akinek egy sor törvényes és törvényen kívüli gyereke született? De, az volt. Nem ontott-e túl sok vért felfedezései során? Minden bizonnyal. Nos, ezt már mind tanultunk az iskolában, hozzátéve mindehhez, hogy, az egész esemény kegyetlenséget, rabigát és himlőt hozott egy romlatlan földre, amit egykor vidéki idill és a várostervezés művészete egyaránt jellemzett. 


Az igazság az, hogy az azték uralom alatt álló Mexikóban siralmas volt az élet. Talán a legkedvesebb módja, az aztékok bemutatásának, ha leértékelt karthágóiként írjuk le őket. Azonban meg kell jegyeznünk azt, hogy Karthágó azzal együtt, hogy brutálisan rabszolgasorba hajtotta szomszédjait, keresztre küldte csatát vesztett generálisait, és rendszeresen tűzbe dobatott járni tanuló gyermekeket. Legalább tudta, hogyan kell ónt bányászni, acélt kovácsolni, nyílt vízen hajózni, és működtetni egy olyan nemzetközi kereskedelmet, ami ma is mozgatja a multinacionális részvénytársaságok lüktetését.

Az aztékok viszont, egyvalamiben kétségtelenül felülmúlták a karthágóiakat. Az emberi áldozatok számában. Nem kevesebb, mint 80.000 áldozatot mutattak be évente, néhány becslés szerint ünnepnapokon ez a szám elérhette a 20.000 főt is. Arra, a kannibalizmusra, amely bevett volt az európaiak előtti Mexikóban, nem csak az aztékok között, de minden őket körülvevő és leigázott törzs esetében is, nincs bizonyíték Karthágóban. Sok alkotóeleme volt tehát ennek a „Birodalomnak”. Francis Kelley püspök azonban emlékeztet minket, az azték „külpolitikát” nem a békés birodalomalkotásra találták ki. A szomszédos törzsek kapcsolata az aztékokkal elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy uralmuk alatt szenvedjenek, amit egy démoni vérszomj vezérelt. A spanyol kegyetlenség, amiről oly sokat hallhatunk, nem kiáltott utánpótlásul újabb áldozatokért olyan azték papok számára, akiknek vallási rítusaik csúcspontját a még dobogó szív kitépése jelentette. Rendszerint egy élő férfiból, nőből vagy gyerekből a mellkasukon kőkéssel metszett résen keresztül. 

Ezzel szemben a legnagyobb konkvisztádor viszonyát az őslakosokkal így jellemezhetjük: örömmel fogadták, mert az azték terror alóli felszabadítót látták benne. 


Álljon itt néhány alapvető esemény.

Rövid jegyzői munka után, Hispaniolából 1511-ben Cortez csatlakozott Diego Velásquez kubai felfedezőútjához. Az elkövetkező tíz évben földet és vagyont szerzett, néha vitázva néha együttműködve Veléasquez kormányzóval. Röviden, két dudás nem fért meg egy csárdában. Harmincnégy éves korában Cortez expedíciót indított a szárazföld felé dacára a kormányzó elégedetlenségének.

A Yucatán-félszigeten partot érve, megverte a tabasco indiánok hadseregét, és felfogadta híres szeretőjét és fordítóját, az okos és gyönyörű nahua nőt, Malinallit vagy „La Maliniche”-t. Ez a név sajnálatosan élt tovább. A mai Mexikóban ezzel a kifejezéssel illetik az „árulókat”. 


Nagypénteken megalapította Vera Cruz-t, majd alárendelte Mexikót Krisztusnak és a Spanyol Koronának, magát tette meg vezetőnek, aki egyenesen V. Károlynak felel. Nem volt meghátrálás. Meglékelte hajóit (a gyakori nézettel ellentétben, nem égette el azokat), de megtartotta a fémrészt és az vitorlákat. Deklarálta szándékát, hogy a föld belseje felé kíván haladni, hogy megtalálja a legendás aztékokat, akik aranyuk miatt nagyon híresek voltak.

A fáradságos menet megmutatta a konkvisztádor erényeinek széles skáláját: kapacitását, hogy inspirálja embereit extrém körülmények között, briliáns diplomáciai képességeit az indián törzsek besorozásában. Tehetségét a csatamezőn kidolgozott taktikában, a néhol szinte már vakmerő bátorságát a harc keménysége közepén, ha a diplomácia már nem vezetett eredményre. Négy hónap alatt Tenochtitlan közelébe érkezett, de hírneve már jóval korábban. Moctezuma számos levelet küldött, azt üzenve Corteznek, ne jöjjön. Ezeket a leveleket nem vette figyelembe, és mikor megjelent spanyol katonáival és több tízezer Tlaxcalteca szövetségesével, az azték király, talán azt gondolva, hogy Cortez egy ősi isten (Quetzalcoatl) vagy legalábbis a küldötte, a hódítót búskomor fatalizmussal fogadta. Ez később a vesztét okozta. 


Moctezuma népe fejlett volt. Valóban, gyakrabban fürödtek, mint a spanyolok. Viszont a gyönyörű, vízen fekvő Tenochtitlan központjában a spanyolok szembe találták magukat a gonosszal. Díaz leírását az azték piramis belsejében terjengő bűzről, a falakra száradt több tízezer áldozat véréről olvasni is szörnyű. Képzeljük el, a néhány száz spanyol helyzetét a város belsejében. Nyugtalanul mérlegelve minden cselekedetüket azért, hogy megakadályozzák a lázadást, talán már látták saját vérüket a kőoltáron lefelé csordogálni.

Cortez foglyul ejtette Moctezumát és talán békésen haladt volna előre felfedezőútja, ha az irigységében Velasquez utána nem küld egy hadsereget. Az utolsó helyőrséget a városban hátrahagyva, a tetemes emberhátrányban lévő Cortez kivonult, hogy találkozzon a kubai kormányzó seregével. (Velasquez nem csatlakozott hozzájuk). Egy éjszakai rajtaütés során Cortez kevés veszteség árán megverte, és ezzel megnyerte magának őket.

A tenochtitlani helyőrsége Pedro de Alvarado alatt, kiprovokált egy felkelést 600 azték nemes kivégzésével, majd a város elhagyására kényszerült. Amikor Cortez újra visszavette a várost, már fejlesztenie is kellett, mert a legendás épületek közül csak néhány élte túl a három hónapos ostromot, a hadjárat végső és egyben legbrutálisabb csatáját. 


Cortez az ügyes harcos-hódító, ezután nem kevésbé kiváló szervezővé vált. Ez egy olyan szerep, amiért nem kellőképpen ünnepelt. Az igazán keresztény berendezkedés megalapozásáért az Újvilágban.

Volt-e rabszolgaság? Igen, de idővel ez helyet adott a hűbériségnek, ami később utat nyitott a bővelkedő földbirtokosság intézményéhez az őslakosok között. Nem úgy, mint a protestáns és angol Egyesült Államokban, ahol a „Manifest destiny” a feketék folyamatos behozatalát jelentette, a Csendes-óceánon keresztül. Cortez viszont bátorította a vegyes házasságokat a bennszülöttekkel. A politikája ebben állt: keresztelj és integrálj.

Működött? 

Várakozáson felül. Az indián származású mexikóiak az európai mesterek riválisai lettek a festészetben. Elsajátították Cicero nyelvét és Arisztotelész filozófiáját. Míg egy napon mindkettőt tanították a Mexikó egyetemek előadótermeiben a konkvisztádorok unokáinak.

Röviden összefoglalva, a spanyolok Krisztus képére akarták formálni Mexikót. Úgy ahogy a középkori Európában, a liturgikus naptár és a szentségek befolyásolták a hazai és civil élet tevékenységeit. Nagyon nehéz az Egyesült Államokban élőknek, (ahol az állam és egyház elválasztásának elve megkerülhetetlen) felfogni, hogy mennyire mélyen hatotta át a hit az emberi tapasztatokat Mexikóban. Csak erőfeszítések árán tudjuk tehát képzeletünket rávenni Hernán Cortez örökségének megértésére. 

Christopher Check 

Megjegyzések