Napjaink történetírása vagy elhallgatja, vagy a kommunista történetírás nyomdokaiba lépve negatív színben igyekszik feltüntetni Klemens Wenzel Lothar von Metternich herceget, aki a kontinentális európai konzervativizmus elméleti és gyakorlati megalapozója volt és a forradalmak hullámain hánykolódó XIX. század fölött állócsillagként ragyogott következetes ellenforradalmiságával.
A diplomata családba született zseni gyors karriert futott be miközben Berlinben, Londonban és Párizsban (Bécsről nem is beszélve) széles kapcsolati hálót épített ki. Napóleon kérésére ő lett a Habsburg Birodalom párizsi nagykövete és aktív társasági élete révén európai befolyása nőttön nőtt. A napóleoni háborúk kikapcsolták a politikából, hiszen a franciák letartóztatták és miközben a forradalmi eszméket Európa szerte terjesztő Grande Armée diadalmasan nyomult keletre ő a megszállt Bécsben raboskodott. Szabadon bocsátása után a legfőbb célja a birodalom rendjének és tekintélyének helyreállítása volt és ehhez az adott politikai szituációban jó eszköznek tartotta Mária Ludovika főhercegnő és Napóleon 1810-ben köttetett házasságát.
Metternich geopolitikai éleslátása abban is megnyilvánult, hogy óva intette Ferenc császárt attól, hogy Közép-európai birodalmát túl szorosan összekösse a cári Oroszországgal. Az európai erőegyensúly helyreállítását tűzte ki célul, amelynek az oroszok vagy a poroszok túlzott megerősödésével szemben a Habsburg birodalom jelenthetett ellensúlyt. A keleten vereséget szenvedett Napóleonnal ezután elmérgesedett a birodalom viszonya és a francia imperializmuson felülkerekedő monarchikus nagyhatalmak között párbeszéd kezdődött Európa jövőjéről.
A Napóleon felett aratott összeurópai győzelmet követően Metternich a Bécsi Kongresszus munkájának fő alakja lett és a rend helyreállításáért dolgozott a kontinensen. Miközben a ravaszságáról ismert Talleyrand a győztesek megosztásán dolgozott és egy újabb háború lehetősége is komolyan felmerült, Metternich az egyetértés és szolidaritás kötelékeit erősítette.
Metternich érdeme volt az ellenforradalmi Szent Szövetség létrehozása is, amely az antitradicionális és antimonarchikus forradalmak elleni egységes fellépést tűzte ki célul. A herceg minden forradalmi mozgalom szárba szökkenésekor szükségesnek tartotta, hogy a három nagyhatalom, a katolikus Habsburg Birodalom, a protestáns Porosz Királyság és az ortodox Cári Oroszország egységesen lépjen fel. A három fejedelem megegyezett abban is, hogy elmélyítik a keresztény szellemet alattvalóik lelkében.
A forradalom-ellenes szövetséget abban a reményben hozta tető alá Metternich, hogy a Napóleon által egész Európában elterjesztett forradalmi, republikánus és nacionalista eszmék terjedését képes lesz meggátolni. Meggyőződése volt, hogy a forradalmi eszmék kívülről hatoltak be a birodalomba és a magyar nacionalisták forradalmi törekvéseiről is úgy gondolta, hogy "a császárnak nem Magyarországgal, hanem a kozmopolita összeesküvéssel van dolga." Hogy mennyire nem osztrák-magyar ellentétként értelmezte a háborúvá fajult helyzetet jól mutatják a következő szavai is: „A császár – minden. Bécs – semmi!” Felfogása szerint a legfőbb cél a forradalmi erők megfékezése volt.
Szögyény-Marich László emlékeiben a magyar nemzet barátjaként élt a diplomatazseni. Mint írta: "az elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy Metternich mindig a magyar nemzet barátja és jóakarója volt; sok jót köszönhettünk neki a múlt időkben; határozottan rosszallta a kormánynak Magyarországgal való bánásmódját, s ha tőle függ, soha sem engedte volna nemzeti megsemmisülésünket."
A német és a magyar közvéleményben a kancellár megítélése negatív volt (és sok esetben máig az), hiszen ellenforradalmi törekvései és hatalomtechnikai lépései összeütközésbe kerültek az Európa szerte fellépő forradalmi, nemzeti törekvésekkel. Úgy gondolta, hogy a népszuverenitás eszméje őrültség és a tömegek természetének végzetes félreismerésén alapul. „A népek olyanok, mint a gyermekek, vagy mint az ideges nők, kísértetekben hisznek.”
A német és a magyar közvéleményben a kancellár megítélése negatív volt (és sok esetben máig az), hiszen ellenforradalmi törekvései és hatalomtechnikai lépései összeütközésbe kerültek az Európa szerte fellépő forradalmi, nemzeti törekvésekkel. Úgy gondolta, hogy a népszuverenitás eszméje őrültség és a tömegek természetének végzetes félreismerésén alapul. „A népek olyanok, mint a gyermekek, vagy mint az ideges nők, kísértetekben hisznek.”
Egy levelében, amelyet az orosz cárnak küldött, így fejtette ki antiliberális álláspontját: „Az idealisták, a liberálisok célja olyan létezés biztosítása minden egyes egyén számára, amelyben teljesen független lehet minden tekintélytől, minden akarattól, kivéve a sajátját. Ez a gondolat abszurd, ellenkezik az ember természetével és összeegyeztethetetlen a társadalom szükségleteivel.”
Szilárdan meg volt győződve arról, hogy a forradalmak során lázongó alsópapság ellenére a katolikus egyház megmarad az istenkegyelmiség, a trón és az oltár szövetségének ősi eszméje mellett. Amikor értesült IX. Piusz első (még liberális szellemű) intézkedéseiről, önkéntelenül is felkiáltott: „Egy liberális pápa önellentmondás!” (Később Piusz pápa tanult a '48-as forradalmi hullám leckéjéből és Róma elvesztése után élesen szembe is fordult a felforgatás erőivel és az egyház spirituális erejét kezdte megerősíteni a hitélet megújításával.)
Amikor Franciaországban 1830-ban kitört a júliusi forradalom Metternich úgy érezte, hogy egész életműve romokban hever. A liberális nacionalizmus 1848-as fellángolásával szemben már egészen tehetetlennek érezte magát. Bécsben kabinetje előtt tömegek követelték a konzervatív kancellár lemondását, amelyet be is adott a császárnak és Angliába emigrált.
Később visszatért Bécsbe, ahol Ferenc József számos esetben igényt tartott a tapasztalt államférfi tanácsaira. Látogatta a legfontosabb európai hatalmasságokat és figyelemmel kísérte a politikát, de haláláig nem tért vissza az államélet közvetlen irányításához. 1859. június 11-én halt meg 86 évesen.
Egyik utolsó látogatója Hübner báró ezt jegyezte fel az idős hercegről: Mikor búcsút vettem tőle, felemelte mutatóujját s nyomatékosan, többször elismételte: „Mindig a rend bástyája voltam.” Behúztam az ajtót magam mögött, aztán újra benyitottam, hogy még egy pillantást vessek rá. Íróasztalánál ült, kemény derékkal, előkelő tartásban, büszkén, szenvtelenül, mint hatalma teljében, mikor országok sorsa függött elhatározásától. Tollat tartott a kezében, tűnődve nézett maga elé. A közeledő elmúlás árnya, mely eltorzította vonásait, eltűnt arcáról. A szoba napfényben úszott, a táncoló napsugarak aranypárába vonták vonásait. Egyszerre megakadt rajtam a tekintete. Barátságos volt, bensőséges. Bólintott és halkan ezt mormogta maga elé: „Un rocher d’ordre.”
Később visszatért Bécsbe, ahol Ferenc József számos esetben igényt tartott a tapasztalt államférfi tanácsaira. Látogatta a legfontosabb európai hatalmasságokat és figyelemmel kísérte a politikát, de haláláig nem tért vissza az államélet közvetlen irányításához. 1859. június 11-én halt meg 86 évesen.
Egyik utolsó látogatója Hübner báró ezt jegyezte fel az idős hercegről: Mikor búcsút vettem tőle, felemelte mutatóujját s nyomatékosan, többször elismételte: „Mindig a rend bástyája voltam.” Behúztam az ajtót magam mögött, aztán újra benyitottam, hogy még egy pillantást vessek rá. Íróasztalánál ült, kemény derékkal, előkelő tartásban, büszkén, szenvtelenül, mint hatalma teljében, mikor országok sorsa függött elhatározásától. Tollat tartott a kezében, tűnődve nézett maga elé. A közeledő elmúlás árnya, mely eltorzította vonásait, eltűnt arcáról. A szoba napfényben úszott, a táncoló napsugarak aranypárába vonták vonásait. Egyszerre megakadt rajtam a tekintete. Barátságos volt, bensőséges. Bólintott és halkan ezt mormogta maga elé: „Un rocher d’ordre.”
Írta: Colonel
Ellenforradalmár-blog
Megjegyzések
Megjegyzés küldése